Világok közt I.

-Kelj fel! Kelj fel!-suttogta valaki, miközben rázogatta a vállam. A bátyám volt az. Kinyitottam a szemem, és kikukucskáltam a sátorból. Odakint a nők már ébren voltak, elkezdtek dolgozni. A bátyámmal csatlakoztunk hozzájuk. Még kora reggel volt, de máris cipekedni kezdtünk. A bográcsokat vittük oda a tűzhöz, amit ők nem bírtak el. A bogrács majd’ olyan magas volt, mint én. A bátyám melléig ért, de nekem a fejem se látszott ki mögüle. Ráadásul nagyon nehéz volt, de én bírtam. Mégsem fogok a nőkkel dolgozni, akkor inkább cipekedek! Pár év múlva majd úgysem kell ezt csinálni, ilyenkor a férfiak alszanak. Pár év múlva nekem sem kell majd cipekedni, addig meg bármilyen nehéz is, kibírom! Így lesz belőlem csak olyan férfi, mint apa!

Órákkal később apa is fölkelt. Kiadta a parancsokat, én és a bátyám vízért megyünk. A közelben van egy kút kevéske vízzel, onnan hozhatunk. Azonnal elindultunk, ilyen feladatot még sohasem bíztak ránk! De most már nagyok vagyunk, ezt is meg tudjuk oldani. A bátyámmal elkezdtük felhúzni a vödröt, de egy csepp víz sem volt benne. Későn érkeztünk. A másik törzs már rég felhúzta az éjjel összegyűlt vizet. Most mi lesz? A ránk bízott feladatot nem teljesítettük. Így sosem leszek olyan férfi, mint apa! De én olyan akarok lenni! Nem hagyom annyiban a dolgot! A felnőttek suttogásából hallottam, hogy van a közelben egy árok tele vízzel. Oda kell mennem! Egy igazi férfi megtalálja. El is indultam keresni, de a bátyám nem tartott velem. Azt mondta, inkább nem lesz férfi, de nem akar szomjan halni miután eltéved a sivatagban. Én pedig inkább meghalok, de azt férfiként tegyem!

Határozottan lépkedtem a homokban, de sehol sem láttam árkot. A Nap már a legmagasabban járt, a legnagyobb hőség volt, de árkot nem láttam. Hát még vizet! Pedig mennyire kellett volna a víz! Már két napja egy kortyot sem ittam. Mindig a másik törzs húzta fel előbb a vizet, így nekünk nem maradt. Nagyon szomjas voltam, elfáradtam, melegem volt. Ó, miért indultam el? Itt nincs is árok! Csak egy mese volt az egész! Haza akarok menni!

Megfordultam, hogy lássam merről jöttem. De semmit sem láttam. A szél elfújta a lábnyomaimat, a táj pedig mindenütt ugyanaz volt. A Nap pedig az ég közepén állt, ő sem nyújtott segítséget. Eltévedtem, nem tudtam, hogy merre menjek. Kétségbeesésemben elkezdtem szaladni. Zokogva rohantam bele a sivatagba. A saját könnyeimet nyaltam le az arcomról. Szomjas voltam, az is víz. De fúj, milyen sós! Még jobban kívántam utána a vizet. De az nem volt sehol. Elestem, és a földön is maradtam. Csak sírtam és sírtam, miközben a szél betemetett homokkal.

Sohasem így képzeltem el a halálom. Azt hittem, majd zokogva temetnek el, hiszen jó férfi voltam. De nem vagyok az! Senki sem zokog értem, csak én siratom magam. Senki sem temet el, csak a szél hordja rám a homokot. Így kell meghalnom, mert nem voltam jó férfi!