Szabadság

Mindenki erről ábrándozik. Legyen az a világ bármely pontján Észak-Koreától kezdve Amerikáig. De mindenki számára mást jelent. Van, akinek a szabadulást a kötelezettségektől. Nem kell dolgozni járni, hanem lustálkodhat otthon. ,,Szabadságot vesz ki.” Van, aki azt kívánja, minden szabad legyen. A drogok, a gyilkolás. Hogy ne legyen törvény, ami megtilt dolgokat. ,,Az lenne az igazi szabadság!” Van, aki számára azt jelenti, hogy nem kell börtönben ülni. Akár valódi bűnökért ítélték el, akár tévedésből, akár politikai foglyok. Ők csak arra vágynak, hogy ,,szabadon mozoghassanak, mint a kinti emberek”. Van, aki számára ez évet jelent. ,,Én csak két évig voltam szabad: miután elköltöztem a szüleimtől, és mielőtt megházasodtam.” Míg másoknak ez a cél, amiért egész életükben küzdenek. Megint másnak ez egy hely: Szabadság tér.

A Szabadság tér, ahová már hetek óta rendszeresen visszajár. Ahol több társával együtt minden nap elbontották a kordont.  Ők a szabadidejüket áldozták fel, hogy egy célért harcolhassanak. Hogy megakadályozzanak valamit, ami az egész nép számára rossz lenne.

Nagyon sokszor ott voltak. Tiltakoztak, többük ellen eljárást is kezdtek. Le akarják csukni őket, mert a szabadságukkal élve egy feliratot helyeztek el. Ők akadályozták az építést, és amikor már majdnem kész a szobor, ülősztrájkba kezdtek. A testükkel védik a helyet. Készek a törvénnyel is szembemenni, csak ne állítsák fel azt a szobrot. De úgy tűnik, mindez mégis kevés lesz. Úgy tűnik, hogy minden tiltakozás, minden ott töltött óra, minden szimpatizáns és a történelem ellenére is fel fogják állítani. A szobor részei már készen vannak, csak az összeillesztésre várnak. És ez előbb-utóbb meg fog történni. A birtokvédelmi engedély miatt ezentúl a tüntetőket el is viheti a rendőrség. Akkor viszont már semmi sem fogja megakadályozni az építést. A szobrot felállítják, nekünk pedig a szégyenpír égeti majd az arcunk. Minden magyar embernek égetnie kéne. Senkinek sem szabadna beletörődnie. Ha már nem tudjuk megakadályozni, és mégis elkészül, akkor utólag kell tenni valamit. Akár úgy, mint ’56-ban a Sztálin szoborral, akár csak névtelenül, titokban egy robbantással.