Otthon

A kisfiú kilépett a kapun. Hátrapillantott, hogy követi-e valaki. Szerencsére az udvar üres volt. Apa (ahogyan szólítania kellett a férfit) elment a barátaival. Anya a ház másik oldalán teregetett. A kisfiú elszaladt egészen a cseresznyefáig. Az a fa a falu szélén számára a határt jelentette. Még sohasem ment túl rajta. Sem a szüleivel, sem egyedül. Azonban sokszor eljött ide, persze a legnagyobb titokban. Szeretett itt lenni. Itt minden olyan békés és nyugodt volt. Itt nem halotta a kiabálást, amit otthon állandóan. Itt nem ütötte meg őt senki. Nem rúgtak bele, és lelkileg sem alázták meg. Itt nem érezte az apa alkoholos leheletét, nem látta az anyja könnyes szemét. Itt nem kellett rettegnie. Otthon mindig félt. Attól, ha nyílt az ajtó, ki lép be rajta. Félt éjszaka, nem tudott aludni. A szomszéd szobából mindent hallott, és még jobban rettegett. Az anyja nyögését, sírását, a férfi dühös hangját, csattanást, koppanást. Az anyja zokogását és a férfi erősödő haragját. Másnap reggel látta a kék- zöld foltokat az anyja combján, a dühöt a férfi szemében. Ezt még visszakapod! Ma este újra próbáljuk! Addig fogom csinálni, amíg bele nem döglesz!- mondogatta. Anya egy árva szót sem szólt ilyenkor, csak a szemében csillogó könny árulta el. Már ő sem bírta tovább. Ahogy a fia sem.

A kisfiú most elfeledte mindezt. Felmászott a cseresznyefára, és szakított magának gyümölcsöt. Jóízűen ette. Otthon sohasem kapott ilyet. Ahogy ott volt fent a fán, minden tökéletesnek tűnt. A finom csemege, a madarak csicsergése, a csodaszép táj. Mintha álmodott volna!

A kisfiú visszaemlékezett az anyjára. Most is könnyes szemmel látta. Arra a beszélgetésre gondolt, ami a héten történt. Az apa elverte a kisfiút, megcibálta az anyja haját és a falhoz lökte. Majd kiviharzott a házból. A kisfiú az anyja mellé kuporodott, és szipogva kérdezte: -Anya, miért kell ennek mindig így történnie? Miért vagyunk mi ezen a világon, ha csak rosszat kapunk tőle?

-Nem tudom. Egy ember azt mondta: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

-És anya? Te otthon vagy? Ez lenne az otthonunk?

-Nem kisfiam. De nekem voltak csodaszép napjaim, amikor azt éreztem, otthon vagyok. És hiszek abban, hogy lesz még ilyen! Minden nap azért kelek fel, hogy hátha a ma jobb lesz. De nem lesz jobb. Egyre csak rosszabb. Viszont hiszek abban, hogy mégis van Isten, aki meghallja az én könyörgésemet, és egyszer egy igazi otthont ajándékoz nekem!

-De anya, én nem tudok hinni ebben! Én még sohasem voltam otthon, és nem is leszek!-zokogta a kisfiú. Akkor valóban így gondolta. De most, ahogy a cseresznyefán ült, rádöbbent, hogy neki is van otthona. Neki ez az otthona! Ez, ahol most van! Hiszen itt minden olyan boldog! Hazaszaladt.

-Anya, nekem is van otthonom!-kiáltozta, és gyorsan összepakolta a kevéske holmiját. Köszönés nélkül visszavonult az új otthonához.

-Miről beszél ez a gyerek?-kérdezte az apa. Az anya, mint mindig, most is könnyes szemmel válaszolt. De most az örömtől:-Olyan otthonra talált, amelyet te sosem tudtál megadni nekünk-felelte, s a fia után szaladt.

-Várj meg! hát van hely számomra is az otthonodban?-kérdezte sugárzó arccal. A kisfiú megfordult, és látta a rohanó anyát. Igen, számára is volt hely.