Október 23.

Október 23. 1956-ban ezen a napon az embereknél betelt a pohár. Már nem bírták tovább a diktatúrát. Fellázadtak. Napokig küzdöttek a szabadságukért, de végül nem győzhettek. Nem győzhettek a túlerővel szemben. Elbuktak. Sokan feladták a reményt, hogy hazánk egyszer szabad állam lesz, és külföldre menekültek. Félmillió ember. Félmillió ember hitte úgy, hogy Magyarország sosem lesz szabad állam. Félmillió ember hagyta itt a hazáját. És sokan maradtak itt, akik szintén nem hittek többé a szabadságban. Sokakat megtorlás ért, sok embert lecsuktak, kivégeztek a forradalom után. Ez lett az eredménye. Hiába küzdöttünk a szabadságunkért, ha vesztettünk, és rengetegen itt hagyták az országot; sokakat pedig megbüntettek. De mégis volt értelme harcolni. Volt értelme, mert bebizonyítottuk, hogy mi szabadságban akarunk élni. Volt értelme, mert tudattuk a kormánnyal, ez így nem mehet tovább. Ha elbuktunk is, de volt értelme harcolni.

És most gondoljunk a mai helyzetünkre. Ma nem lenne értelme harcolni? Ma nincs mi ellen harcolni? Dehogyisnem. Ma is diktatúrában élünk. Nap mint nap érkeznek a hírek, hogy milyen adókat fognak bevetni. Nap mint nap halljuk, hogy kinek és hogyan sértették meg a szabadságjogait, hogyan alázták meg. Egy olyan rendszerben élünk, ami ellehetetleníti gyerekeink továbbtanulását. Egy olyan rendszerben élünk, ami nem értékeli a tudást, az egyetemi végzettséget. Egy olyan rendszerben élünk, ahol pofára adnak munkát, pofára lehet nyerni pályázatokon. A korrupció rendszerében élünk. Ezt a rendszert is sokan itt hagyták. Több mint félmillióan. Ma már az emberek szintén nem hisznek abban, hogy létezhet még szabad Magyarország. A fiatalok hatalmas része külföldre fog költözni. Mert nincs reményük. Mert ők szabadságban akarnak élni. Nincs mi ellen küzdeni? Dehogyisnem. Akkor mire várunk?