Mit látok az ablakomból?

Régen nagyon sokat nézelődtem az ablakomból. Ha este nem sikerült elaludni, mindig kinéztem az ablakon. A város csodaszép volt! Ezernyi apró fény, a házak ablakai, amíg a szem ellát. Mindig megnyugodtam tőle. Azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. A szobában igen, de odakint rengeteg jó ember lakik azokban a házakban, akik megvédenek. És anyu meg apu is vigyáz rám. Mindig így aludtam el, és nagyon szépeket álmodtam. Ha viszont vihar dúlt odakint, esett az eső és villámlott, akkor nem bírtam kinézni. Olyankor elment az áram a városban, nem láttam a fényeket. Csak az égdörgés és a fel-felvillanó villámok maradtak. Ijedten szaladtam anyához, csak nála tudtam megnyugodni. Ha ő átölelt, az olyan volt, mintha az egész város vigyázna rám kintről.

Most már csak alig-alig nézek ki az ablakomon. Pár évvel idősebb lettem ugyan, de jobban félek. Odakint örökös vihar van. Minden nap hallom az égdörgést már hetek óta. Ha néha odalopózok az ablakhoz és félve kilesek, már nem látom a fényeket. A házak sötétek, csak a fellobbanó tűz nyújt némi fényt. Villámlás sincs, az égi háborúból földi háború lett. De ez még rettenetesebb. Még hangosabb. Már nemcsak az égdörgést hallom, hanem az ijedt sikoltásokat is. A sírást, a zokogást egyre többet. Ha összeszedem a bátorságom és kilesek az ablakon, a fények egyre közelebb jönnek. Egyre több piros, égető tűz lesz. Már olyan közel járnak, hogy néhány alakot is ki tudok venni. Szaladgálnak a tűz elől, majd a semmitől elesnek. Aki elesett, azt eltapossák, átgázolnak rajta. Ezeket az embereket nem ismerem. Ezek nem a mi városunk lakói. A mi városunkban csak békés fények, békés emberek élnek. Akik engem meg tudnak védeni. Ezek az emberek odakint csak engem is eltaposnának. Őket nem ismerem.

Egyszer apu eltűnt otthonról. Anyu azt mondta, kiment harcolni a frontra. Azt mondta, a városból már minden férfi küzd, neki is mennie kellett. Akkor döbbentem rá, hogy odakint nem ismeretlenek vannak. Hogy odakint a barátaim, az édesapám van. Ők azok, akik eltapossák egymást. Azon az estén végig nézelődtem az ablakban. Számoltam, hogy hányan esnek el. És azért fohászkodtam az Úrhoz, hogy apu is köztük legyen. Hogy ő már ne élje át többé ezt a borzalmat. Nem akartam elveszíteni őt, de rosszat sem akarhattam neki.