Egy kislány a téren

Egy kislány ül a téren, és fázik. Pedig reggel olyan szép idő volt, még a széldzseki cipzárját is lehúzta. De most hirtelen lehűlt. Reszketve ült a padon. A cipzár az álláig felhúzva, a kapucni is a fején, de semmi sem melegítette. Persze, hiszen a bokája kint van! Ezt a nadrágot már rég kinőtte. Hiába próbálja a zoknit felhúzni a térdéig, valami mindig kilátszik a lábából. És ott borzasztóan fázik. Valahogy a szél ott fújja a legjobban, hogy ő fázzon! A kezét mélyre dugta a zsebébe, de ott se sokkal melegebb. Nem baj, anyu azt ígérte, hogy hoz egy vastagabb kabátot! Ezzel vigasztalja magát. Elképzeli, milyen lehet: Egy rózsaszín pufi dzseki, ami olyan meleg, hogy sohasem fázna benne. Az elején nagy gombok vannak, amik fehérek és csillogóak. És a kapucnit le lehessen szedni a kabátról cipzárral! Az ujja hosszú legyen, és járjon hozzá sapka, sál meg kesztyű is! Ezeknek fehéreknek kell lenniük és bolyhosnak, azt olyan jó simogatni! Igen, biztosan ilyet fog hozni anyu! Csak jöjjön már!

Egy kislány ül a téren, és fázik. Már órák óta vár valamire vagy valakire. Senki sem tudja, hogy mire, de nem is érdekli különösebben az embereket. Mindenki rohan a munkahelyére, a vonathoz vagy csak haza. És aki nem is rohan, most miért állna meg egy koszos, szakadt kislány miatt? Majd biztos mindjárt jön az anyja, aztán elviszi szépen a hajléktalanszállóra, ahova valók. Vagy az is lehet, hogy lóg az iskolából! Ilyenkor ott lenne a helye! Én ilyennek álljak meg? Ugyan már!-gondolják magukba, és senki sincs, aki megállna. A babakocsit tologató anyukák, az öltönyös úriemberek, a kirándulásra siető nyugdíjas csoport, a kacagó fiatalok között egy se akad, aki megállna. Vagy nem vették észre a kislányt, vagy nem akarták észrevenni. Nem érdekelte őket, hogy valaki fázik, hogy valaki egyedül van, és hogy ez a valaki egy kislány. Nem az ő dolguk, most miért szóljanak bele? Ők mentek tovább, amerre tartott az útjuk. Azt nem tudták, hogy a lány már reggel óta itt ül. És hogy hónapok óta, minden nap ezt csinálja. És hogy a következő sarkon az a nő, aki a kislányának kabátra pénzt kér, az az anyja. És hogy az a nő nem hazudik, nem whiskyre kell neki a pénz, hanem valóban a kislányának. És hogy nem azért van mégis egyedül, mert hazudik, hanem mert szégyell a lánya előtt kéregetni. Ők ezt nem tudták, ha tudják, a legtöbben segítettek volna. De olyanok is lettek volna, akik ismerik ugyan a történetet, de csukott szemmel, pénztárcájukat szorítva továbbmennek.

Egy kislány ül a téren, és fázik. Már beesteledett. Nemsokára az anyukája is megérkezik. Ilyenkor szokott jönni. Kíváncsian tekintget mindenfelé, várja honnan jön. De leginkább a kabát érdekli. Éhes ugyan, de azt már megszokta. De kabátot még sohasem kapott. Biztosan csodaszép lesz! Igen, végre jön anyu! Kezében egy nagy szatyorral. Abban lesz a kabát! A kislány felpattant a padról, és a hidegben elgémberedett lábaival szaladni kezd. Rohan az anyjához, és a nyakába ugrik. Össze-vissza puszilgatja, alig bírja kivárni, míg előveszi a kabátot. Biztosan rózsaszín lesz, olyan amit elképzelt! A kabát azonban szürke, piros csíkokkal. Kapucni nincs rajta. A gombjai feketék, kettő le is van esve róla. A hátán egy kisebb szakadás. A kislány felpróbálja a kabátot. Nagy rá, de legalább sokáig jó lesz! Nincs hozzá ugyan sapka, sál még kesztyű sem; nem is rózsaszín, de csodaszép! És csak az övé! Valami földöntúli mosoly ült a kislány arcán. Egyáltalán nem csalódott, sőt jobban örült, mintha egy rózsaszín, csillogó kabátot kapott volna. És sokkal jobban örült ennek az egy ruhának, mint azok a lányok, akik a századik divatos felsőt kapják.