Csador

 

Édesanyám sírva ölelt át, amikor elváltunk. Hálás volt nekem, mert a házasságom miatt pénz került a házhoz. De mindeközben féltett is. Sosem volt túl jó a kapcsolatunk, de ő tudta, mi vár rám. Rettegett helyettem is. Utolsó szavai ezek voltak hozzám: Bárcsak látnálak még mosolyogni!-erre rámosolyogtam. Én azt hittem, az életem ezentúl egy álom lesz a férjem oldalán. Azt hittem, mézeshetek jönnek; azt hittem, végig mosolyogni fogok. Csalódnom kellett. Amióta elhagytam a szülői házat, még nem görbült felfelé a szám. 

 

Az új otthonomban a leendő anyósom fogadott. Amint meglátott, félelem ült ki az arcára:-Hisz' még csak gyerek!-kiáltott fel. Igaza volt, persze, hogy gyerek vagyok. De 14 éves lányként bőven férjhez adhattak. Sokakkal már előbb is megteszik. Aztán megtörtént a ceremónia, asszony lett belőlem. Izgatott voltam, alig vártam, hogy megismerjem a férjemet. Ő kézen fogott, és felvezetett a szobába. Bezárta az ajtót. Végre csak ketten voltunk. Én beszélgetni akartam volna, ő azonban elém lépett. Letépte rólam a ruhámat, a bugyimat, és az ágyra lökött. Belémhatolt. Én nem voltam rá felkészülve, nem tudtam, miért teszi. Sohasem kaptam felvilágosítást. Ijedtemben felsikítottam, ez azonban csak még jobban hergelte. Én feladtam. Hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Már nem sikítottam többet, nem mutattam ellenállást. Csak próbáltam megérteni, hogy miért teszi ezt. 

 

Aztán, amikor minden vágyát kiélte, félrelökött. A lepedőt kezdte el nézni, vérfoltokat keresett. De azt nem talált. Dühösen fordult felém, és belémrugott. -Te ribanc!- kiáltott rám. 

-Miért vagyok az?-kérdeztem vissza. Ma már nem merném megtenni.

-Hogy miért? Milyen kis buta!-jött oda hozzám ordibálva, és ütni kezdett-Sikítoztál. Nem vagy szűz.Egy ribanc vagy!-üvöltötte a képembe. Aztán tovább rugdosott. Néha ütött is. Én próbáltam védekezni, de nem sok sikerrel. A fejemet bevertem az ágy sarkába. Felrepedt, és vérezni kezdett. Őt nem érdekelte. Továbbra is vert, majd kirohant az ajtón. Nekem nem volt erőm felállni. Csak magamra rántottam a takarót, és sírni kezdtem alatta.

 

Igaza volt, tényleg sikítottam. De csak azért, mert olyan váratlan volt az egész. És valóban nem vagyok szűz. Hétéves koromban apám egyik barátja lerészegedett. Meglátott, és megerőszakolt. Senkinek nem beszéltem róla. De neki ebben is igaza volt, valóban nem vagyok szűz. És lehet az is, hogy tényleg buta vagyok. A szüleim feleslegesnek tartották, hogy iskolába járjak. Azt mondták, az a fiúk dolga. Én legyek jó feleség, jó anya. Írni, olvasni már nem kell tudnom. A férjemnek mindenben igaza volt. Nekem innen már nincs kiút. Válni nem lehet. A bíróságon a nő szava csak feleannyit ér, mint egy férfié. 

 

A testemen sajgott a sok ütés helye. A fejem vérzett. A szemem alatt nagy lila folt lett. A hátamon, a kezemen ütések nyomai. Még szerencse, hogy eltakarja őket a csador! A fejemben pedig a gondolatok kavarogtak: Nem vagy szűz. Hisz' még csak gyerek! Bárcsak látnálak még mosolyogni! Milyen kis buta! Egy ribanc vagy! Igen, lehet, hogy az vagyok. Lehet, hogy gyerek vagyok, nem szűz, buta vagy akár ribanc. De nő vagyok. És ember vagyok, ellentétben a férjemmel.